Linkgyűjtemény - nyelvészet.linksite.hu

A nyelvtudomány megtermékenyült

Sikerült elültetnünk egy gondolatot, amelynek szárba szökkenése és hasznosítása várható. Persze jobb lett volna pontosan idézni s a névjegyemet is feltüntetni rajta.

Az Eleink - amelynek Erdélyi István vezette szerkesztősége nem volt hajlandó egy cikkem ( A hurrita lineáris írás ) közlésére - a 2008/1-es számban Csúcs Sándornak köszönhetően két gondolatomat is idézte egy nyelvészeti tárgyú kötetemből.

Az első esetben nincs szó újdonságról, (ezért?) Csúcs Sándor itt megemlíti a nevemet is: "Még a finnugor nyelvrokonság esküdt ellensége, Varga Géza is elismeri, hogy a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állnak a legközelebb a magyarhoz ( A finnugor elmélet alkonya , 54. old.)." Majd - a tényeknek megfelelve - hozzáteszi: "Persze nincs szükségünk Varga Gézára ennek megállapításához."

A következő esetben azonban eltérő a helyzet. Itt (hibásan) átveszi és előadja a "Pánmagyar megoldás" című fejezetem lényegét, azonban az abból következő konzekvenciák levonása és a nevem említése nélkül.

Rédey Károllyal vitatkozva így fejtettem ki ezt a tételt a kötetem 187-188. oldalán:

"Hiszen éppen az okozza a zűrzavart, hogy a magyar nyelvet túl sok idegennek nyilvánított nyelvvel lehet rokonsági kapcsolatba hozni: azaz nem kevés, hanem túl sok a gyökér. Ez a nehézség azonban csak látszólagos, mert megoldható az eredendő hiba kiküszöbölésével.

Mi ez az eredendő hiba? Nos, végső soron a finnugrizmus léte. Az az indokolatlan finnugrista feltételezés, hogy a magyar nyelv nem lehet rokona csak a kijelölt finnugor nyelveknek. Ha ezen túl tudunk lépni, akkor a sok rokonítás nem lesz ellentmondó, csupán új őstörténeti koncepció után kiált.

Erre az új (pontosabban a hagyományoshoz visszatérő) őstörténeti koncepcióra lehetőséget adnak a közelmúlt genetikai, régészeti, őstörténeti és írástörténeti eredményei, amelyek lényege, dióhéjban a következő:

Ádámról és Éváról minden nép rokona minden népnek, minden nyelv rokona minden nyelvnek. Ez a modern genetika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a homo sapiens sapiens kb. 150 ezer éve alakult ki Kelet-Afrikában. Kezdetben csak egy-két ember, majd egy család hordozta az új génkészletet s az ő utódaik népesítették be mintegy 100 ezer év alatt a Földet. Ezért aligha férhet hozzá kétség, hogy valamikor minden modern ember egy nyelven beszélt. Így szemlélve a kérdést, értelmetlen és tudománytalan azon vitatkozni, hogy egyik, vagy másik nép és nyelve rokona-e a magyarnak, vagy sem.

Nyilvánvaló az is, hogy minden genetikai és nyelvi rokonság-meghatározás téves, amelyik e tényre nem figyel.

Azaz elvileg rokonnak kell tekinteni azon nyelveket is, amelyek között sem a folyamatos nyelvi változásokat nem ismerjük, sem a nyelv tartalma nem hasonló, sem semmi más adat nem mutat a rokonságra. Ezek esetében azt kell feltételezni, hogy az eltelt hosszú időszakban az eredeti nyelv minden eleme kicserélődött, vagy a felismerhetetlenségig megváltozott. A rokonság azonban mindezek ellenére tény, csupán a nyelvtudomány nem ismeri a változások folyamatát és semmilyen módszerrel nem is rendelkezik, amellyel ez kideríthető volna.

Mindebből az következik, hogy az összehasonlításokat a lehető legszélesebb körben kellene végezni s minden hasonlóságot elsősorban a genetikus kapcsolattal kell magyarázni s csak olyan mértékben gondolhatunk a véletlen egyezésre, amennyire azt az elvégzett matematikai elemzés megengedi. Végső soron egyik nyelvet sem lehet rokontalan szigetnyelvnek minősíteni."

Csúcs Sándor nyelvész professzor - Angela Marcantonio állításaival vitatkozva - rövidebben adja elő a kötetemből tanultakat:

"Ha elfogadjuk a Homo sapiens monogenezisét, akkor el kell fogadnunk az emberi nyelv monogenezisét is. Márpedig, ha az első emberek egy közös nyelven beszéltek, akkor a mai beszélt sok ezer nyelv kialakulása csak a nyelvrokonság feltevésével magyarázható. Más kérdés az, hogy a ma beszélt nyelvek többségének rokonsága az összehasonlító nyelvtudomány eszközeivel a nagy időbeli távolság miatt nem mutatható ki."

Rövid, de nagy jelentőségű beismerés ez, amelynek horderejét talán maga Csúcs Sándor sem gondolta végig (vagy ha igen, akkor az az emberi és tudósi értékeit emeli ki). Azonban ennek ecsetelése előtt nézzük meg a hibákat, amelyeket a professzor úr elkövetett:

- Az általam használt Homo sapiens sapiens megnevezésben nem azért szerepel kétszer is a sapiens szó, mert dadogtam, vagy mert a nyomda ördöge feleslegesen megismételte volna. Ez a háromtagú elnevezés a modern ember tudományos megnevezése, amelyre a Földünket ma benépesítő ember csoport megkülönböztetése végett van szükség. El kell határolni a mai embert a Homo sapiens korábban kihalt, egyéb képviselőitől, például a neandervölgyi embertől (amelynek tudományos neve Homo sapiens neandertalensis). Mivel Csúcs professzor úr csak Homo sapiens megnevezést alkalmaz a cikkében, ebből következően az állítása egyszerűen nem igaz, vagy teljesen más korszakról szól. (Bennünket az utóbbi kb. 150 000 év nyelveinek története, a most létező nyelvek rokonsága foglalkoztat).

- Csúcs Sándor professzor úr megtisztelt volna a nevem említésével, ha már az ötletemet a magáévá tette (nem gondoljuk persze, hogy a nyelvek monogenezisének elmélete tőlünk származna, azonban úgy tűnik, mintha a finnugristáinkat emlékeztetni kellett volna erre). Nyilvánvaló, hogy esetünkben a finnugrista leányzó a vonakodása ellenére termékenyült meg. A nevemet ugyan nem kívánja viselni, a mag azonban jó helyen van, bekerült a nyelvudomány érvei közé.

Csúcs Sándor mondatainak a jelentőségét az adja, hogy immár engedélyünk van a korlátlanul tág körű nyelvösszehasonlító kutatásokra. (Persze nincs szükségünk Csúcs Sándor engedélyére az effajta kutatásokhoz) Mégis, örömmel nyugtázzuk, hogy immár nem eleve tudománytalan a sumer-magyar, az angol-magyar, az indián-magyar valamint a bármelymásnyelv-magyar nyelvi hasonlóságok vizsgálata. S persze okunk van annak feltételezésére is, hogy mindezek egyúttal genetikai-kulturális rokonságot is jelenthetnek (legyen az bármilyen csekély mértékű is). Ez fontos szempont és megnyugtató érzés akkor, amikor pl. a székely rovásírás és egyes távoli rendszerek (mint az indián jelek , vagy a hettita hieroglifák ) rokonságát vizsgáljuk.

Ez utóbbiakról (a hettita és a székely jelek rokonságáról) is szó esett abban a cikkben, amelyet az Eleink nem volt hajlandó közölni - de ennek a gondolatfonalnak a követésére, és az írástudomány sérelmére bekövetkezett kár mérséklésére már aligha számíthatunk.

***

Csúcs Sándor kalandja az írástörténettel

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója nem tudja, mikor jelent meg az első írás.

Régóta tudjuk, hogy a magyar "tudományos" élet nagyjai sorra leszerepelnek, ha óvatlanul az írástudomány területére tévednek. Nem ismerik az írástörténet adatait és "persze" az íráselmélet alapfogalmaival sincsenek tisztában. Köreikben sikk lehet az írástörténeti téren tapasztalható megdöbbentő tájékozatlanság. Ugyan mi mással lenne magyarázható ez az évtizedek óta tapasztalható, Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára által is beismert, végtelenül lehangoló tény ?

Az előző átkosban gyakran előfordult, hogy az újságíró rendre okosabbnak bizonyult a meginterjúvolt politikusnál. Most is valami hasonló történt, azzal a különbséggel, hogy az újságíróval szemben most egy finnugrista ült. Azaz nem politikus, hanem "tudós". A papírforma szerint a "tudós"-nak észrevehetően okosabbnak kellett volna lennie a rockzenészből újságíróvá avanzsált Szakács Gábornál. Kiugró teljesítményt egyiküknél sem fedezhettünk fel - de ez csak a "tudós" szégyene, hiszen neki kellett volna szállítania a sziporkákat. A beszélgetésben Szakács Gábor a tudományt képviselte, Csúcs Sándor pedig egy cinikus hazugságot. Ezt leszámítva a beszélgetés mindvégig lapos volt, a hetilapok mércéje szerint jónak is eladható ötlet nem tudott kibontakozni. A finnugrász és antifinnugrász beszélgetése során csak az bizonyosodott be, hogy ez a fórum, ezekkel a szereplőkkel nem igazán alkalmas tudományos kérdések megvitatására. A "tudós" csak a szokásos finnugrista sablonokat adta elő ezredszer, amelyekkel - úgy gondolhatta - kitérhet a komoly válaszadás elől.

Csúcs Sándor - finnugrászhoz méltóan - alulról indított: "olyan elmélettel, hogy a magyarok ősei a világűrből jöttek ... tudományosan nem lehet mit kezdeni". Érthető ez a megközelítés. Ha az ellenfelet a piacon kapható legdebilebb elmélettel azonosítjuk, akkor ahhoz képest még a finnugrizmus is tetszeleghet a Tudomány szerepében.

A második lépésével azonban óvatlan volt: "hatezer évvel ezelőtt létezett egy uráli alapnyelv ... Amikor a szétválás történet, a Földön még semmiféle írásbeliség nem volt - az írásrendszerek közül talán az ékírás a legrégebbi - és úgy gondolom, hogy ennek kialakulása Kr. előtt 2000-re tehető."

Bár Csúcs Sándor olvasta a másolatban fennmaradt kőkori magyar nyelvemléket bemutató " A finnugor elmélet alkonya " c. könyvemet, mégsem számítok arra, hogy ezt képviselje, vagy megemlítse.

Azonban azt már illene tudnia és képviselnie, amit a világ egyetemein (de a jobb általános iskolákban is) tanítanak. S amit több kiadást megért magyar nyelvű kötetekben is el lehet olvasni az írás eredetéről. Igaz ugyan, hogy ezeken a "hivatalos" és közismert elméleteken a kutatás már átlépett, ezért ma már elavultnak számítanak. A sumerek írásalkotó voltát már csak azok hirdetik, akik nem olvasnak, de éppen ezért, a finnugristáknak ideje lenne legalább ezt megjegyezniük. Kéki Béla - akihez igazodhatnának a "tudós" urak - például még úgy tudta, hogy "Hiteles, egykorú emlékek bizonysága szerint a Mezopotámiában élő népek már a Kr. e. IV. évezred utolsó századaiban ismerték az írást." (Az írás története, Vince Kiadó, Budapest, 2000.)

A különbség több mint ezer év.

Ez a nagyvonalúság (vagy ismerethiány) lehet az egyik magyarázata annak, hogy "nyelvtudósaink" miért nem tekintik nyelvemléknek a székely írással írt magyar szövegeket. Úgy tűnik, számukra nem fontosak a nyelv- és írástörténet tényei, mert a feladatuk nem az egykor volt valóság megismerése, hanem egy tudományos alapokat nélkülöző "elmélet" elterjesztése. E feladatuk végzésében csak akadályt jelentene a tudás.

Hiába, no. Ez a finnugrizmus, ez az Akadémia és ez a Csúcs Sándor már csak ilyen teljesítményekre képes.

Ha Szakács Gábornak az volt a célja, hogy nagy tömegek előtt lejárassa a Magyar Tudományos Akadémiát és a finnugrizmust, akkor ehhez kitűnő riportalanyt talált.

("Magyarok és finnugorok", Demokrata, 2007. december 13.)

***

Körön kívülről

Válasz Csúcs Sándor könyvkritikájára; terítéken: "A finnugor elmélet alkonya"

Bevallom, nem számítottam rá, hogy Csúcs Sándor mutatja be a Finnugor Világ-ban (2006. június) „A finnugor elmélet alkonya” c. kötetemet (Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2006). Ezt megtisztelőnek is tekinthetném, ha nem kellene néhány kérdésre visszatérnünk.

Tudjuk, hogy egy kötetnek annyi olvasata van, ahány olvasója. Az olvasó az intellektusának és az egzisztenciájának megfelelően nem pontosan azt olvassa ki a műből, mint amit a szerző abban leírt. Ebből következően a bírálónak egyéni véleményt lehet és kell is alkotnia. Nem lenne helyes, ha legfontosabb céljának a szerzői elégedettség biztosítását tekintené. Mégis, a szerző joggal remélheti, hogy bírálója nem tulajdonít olyasmit a kötetének, ami abban – legalább a szerzői szándékok szerint – nem szerepel.

De nézzük tételenként Csúcs Sándor állításait!

„Varga Gézát szemmel láthatólag nem zavarja, hogy az általa ismertetett teóriák nemcsak a finnugor nyelvrokonság elméletével, hanem egymással sem egyeztethetők össze.”

Amennyiben a bírálóm konkrét példát említett volna, akkor pontosabb választ adhatnék a felvetésére. Ennek hiányában általánosságban azt válaszolhatom, hogy az ismertetett teóriák közötti ellentmondás csak vélt, amely egy nagyobb ívű őstörténeti koncepcióval feloldható. Csupán a túlságosan rövid, mindössze 6-8 ezer évre visszatekintő őstörténet talaján álló olvasó feltételezheti, hogy a kötetemben idézett nézetek kizárják egymást.

A szokásos gondolatmenet szerint azon népeknek vagyunk a leszármazottai, amelyeknél a magyar nyelvi jelenségek megfelelői megtalálhatók. Ebben a sémában van is valami igazság. Csakhogy ezt az igazságot a finnugrizmus a finnugor körön kívül nem tartja érvényesnek. Ami azért elfogadhatatlan eljárás, mert nem csak a finnugor körön belül találunk hasonló nyelvi jelenségeket; hanem az indiánoknál, a suméreknél és a keltáknál is, hogy a teljes repertoárt most ne soroljam fel. E helyzetet a finnugrizmus egyszerű és túl rövidre fogott rokonság-elképzelésével nem lehet feloldani; ezért a finnugrista kutatók félreértelmezik és letagadják a távoli párhuzamokat, vagy valamiképpen kitérnek a megválaszolásuk elől. Gondolatmenetük szerint, mivel nem származhatunk egyszerre az indiánoktól is, a sumérektől is, meg a keltáktól is, ezért ezek a hipotézisek egymást kölcsönösen kizárják. Csakhogy itt nem származási hipotézisekről van szó, hanem nyelvi kapcsolatokra utaló tényekről – s ez nem ugyanaz. A kötetben felsorolt nyelvi párhuzamok ugyanis léteznek, legyen bármi azok magyarázata. Ebből következően a Csúcs Sándor által említett összeegyeztethetetlenség az íróasztal mellett kitalált finnugrista koncepció belső ellentmondása. Ha a finnugrista magyarázat nem felel meg a valóságban létező összefüggéseknek, akkor új (kézenfekvően: nagyobb ívű) magyarázatot kell kidolgozni a nyelvek és a népek rokonságára.

Ha a magyar nyelvtörténet kezdeteit 50 000, vagy 100 000 évvel ezelőttre tesszük, amint arra a szakirodalomban van is példa, akkor pl. az indián nyelvekben lévő magyar nyelvi párhuzamok nem állnak ellentmondásban a sumér, vagy a kelta megfelelésekkel; hanem ismeretlen korból származó közös, ősi örökségnek tekinthetők.

„A szerző számára bármilyen elmélet elfogadható, csak a finnugor nem.”

Ez így nem pontos. Csúcs Sándor maga is idéz a könyvemből ezt cáfoló szavakat („alapos okkal gondoljuk, hogy … a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz”). Úgy gondolom, hogy a finnugrista nyelvészeti irodalom sok nyelvi kapcsolatra utaló jelenséget sorol fel, amelyek egy része helytálló lehet. Csupán a belőlük levont finnugrista következtetés (a finnugor ősnép, ősnyelv és őshaza feltételezése) tudománytalan.

„a szerző a finnugor nyelvrokonság elméletét egyrészt osztrák, másrészt szovjet találmánynak tartja. Vélekedését meg sem próbálja bizonyítékokkal igazolni, hiszen ilyenek nem léteznek.”

Nem szűkíteném le a „feltalálók” listáját a megszálló osztrákokra és szovjetekre, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a finnugrizmus esetében a mindenkori (megszálló, vagy megszállóként viselkedő) hatalom érzelmei jelennek meg a nyelvtudomány köntösében. Azt, hogy egy nemzetközi jelenség hazai változatáról van szó, a Hegedűs József könyvéből vett idézetekkel – úgy vélem – kellőképpen illusztráltam. Hegedűs József sorait olvasva nem tartottam szükségesnek további tételes bizonyítékok felmutatását, mert azt hittem, hogy ez közismert (beismert) tény, amit ezek után már nem kell külön alátámasztanom. A könyvem második kiadásában ugyan megpróbálhatnám legalább azt bizonyítani, hogy a finnugrizmus apostolai idegenszívűek voltak. Erre azonban joggal mondhatná bárki, hogy a finnugor nyelvrokonság elmélete ettől függetlenül még helytálló lehet. Vagyis – mivel a vitát csak a tudományos érvek dönthetik el – ennek a kérdésnek a túldimenzionálása mellékvágányra terelné a párbeszédet.

Azonban nem kívánom teljesen válasz nélkül hagyni a felszólítást.

Trefort Ágoston (1817-1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter a finnugor őstörténet trónra emelése ellen tiltakozó magyaroknak ezt válaszolta: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban -, mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát."

Ez a „tudománypolitikai” álláspont azóta is folyamatosan meghatározó. Írástörténész lévén, az írástörténet területéről mutathatok fel egy újabb keletű bizonyítékot a hatalom ma is létező elfogultságára.

A nyelvész Sándor Klára (e sorok írásakor az egyik kormánypárt vezetőségi tagja) írt egy dolgozatot 1996-ban „A székely rovásírás megíratlan történetei” címmel:

„A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.”

A székely rovásírás használatához “társult … egy … csoportidentitást jelző szerep is. … a székely népcsoport … identitásjelző szimbóluma … mára egyfajta … erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált … Más ennek az írásnak és használatának szimbólumértéke Székelyföldön, ahol genuin, és más Székelyföldön kívül; más, ha székelyek használják, más ha nem székelyek.”

A kultuszminiszter nevében írt 4.3/182/Múz-60/2001. számú levél (is) megerősíti, hogy itt a hivatalos politika rangjára emelt álláspontról van szó (http://ikint.uw.hu/a_frankfurti_botrany.htm).

A fenti példák azt bizonyítják, hogy a hatalom egy évszázada negatív álláspontra helyezkedik őstörténetünk finnugor körön túlmutató kapcsolatainak (az azt reprezentáló nyelv- és írástörténet) kutatását és értékelését illetően. Az is nyilvánvaló, hogy a finnugrista nyelvtudomány képviselői nem foglalkoznak a rovásírásos nyelvemlékeinkkel. Elvileg ugyan továbbra is bizonyítatlan maradt ama kérdés, hogy e két tény összefügg-e; azaz hatott-e a hatalom álláspontja a tudományra, vagy sem. Gondolom azonban, hogy ezt az olvasók jó része is költőinek tartja. Mégis, az lenne helyénvaló, ha a felelet megfogalmazásakor finnugrista nyelvészek válaszaira is támaszkodhatnánk.

„sok esetben éppen az "alternatív" elméleteknek van tudományon kívüli motivációja. Melyik kis nép számára ne lenne vonzó egy olyan elmélet, amelyik azt állítja, hogy a magyar a világ legrégebbi nyelve, amely az összes többire jelentős hatást gyakorolt.”

Nem szükséges elemeznünk a kis népek ábrándjait, mert – a másolatban fennmaradt kőkori eredetű írásemlékeknek köszönhetően – a magyar nyelv esetében nem feltételezésről, hanem tényről van szó (a magyar nyelv rendelkezik a világ legkorábbi időkből fennmaradt nyelvemlékével). Bár ezeket az írásemlékeket a könyvem 185-187. oldalán bemutatom, Csúcs Sándor mégsem említi őket. Vagy elkerülte a figyelmét, vagy nem rendelkezik az értékelésükhöz szükséges írástörténeti (ősvallási, nyelvi, népesedéstörténeti) ismeretekkel. Ez nem lenne meglepő, hiszen alapvető újdonságot jelentő felfedezésről lévén szó, e kérdésben az írástörténészeket is az ismerethiány állapota jellemzi. Csúcs Sándortól a tudományos igényű válasz helyett egy oldalvágást kapunk. A hiányzó ismereteket és az érdemi választ azonban nem pótolja a szokásos, ám minden alátámasztást nélkülöző hivatkozás a dicső régmúlt kulisszáit tákoló szándékra.

„Jó lenne, ha a nyelvek rokonságának fokát matematikai módszerekkel tudnánk mérni. Azonban sajnos az a helyzet, hogy a nyelvi sajátságok nagyobb része nem fejezhető ki matematikailag.”

A matematika érvényessége általános, azaz minden tudomány területén hasznosítható. Hajlandó vagyok elismerni a nehézségeket, amelyek a nyelvészeti kérdéseknek a matematika nyelvére történő lefordítását akadályozzák. Abban azonban egyet kellene értenünk, hogy ezek nem képezhetik elvi akadályát a matematika szélesebb körű nyelvészeti alkalmazásának, és nem szolgálhatják a finnugrizmus mesterséges életben tartását sem.

De nézzünk egy példát, amely segít felmérni, milyen nehézségekről lehet szó!

Tegyük fel, hogy a tar szócsaládját szeretnénk körülhatárolni a világ nyelveiben előforduló hangalaki és jelentésbeli párhuzamok feltérképezésével. Ehhez egy nyelvész és egy matematikus együttműködésére lenne szükség. A matematikus a szótárakban rábukkanna a sumér tar szóra, de azt a nyelvész kizárná a vizsgálat köréből, arra hivatkozván, hogy a sumér "mint tudjuk" rokontalan szigetnyelv. Helyette ajánlaná a csuvas *tar szót, amely ugyan nem létezik és feltehetően soha nem is létezett, de beleillik a nyelvészeti prekoncepciókba. S a finnugrizmus a hasonló megoldások seregére épült.

Azaz a nyelvészeket joggal riasztja a matematika kérlelhetetlen objektivitása, amely nyilvánvalóvá tenné a finnugrizmus módszereinek rugalmasságát és tudományon kívüli voltát.

Csúcs Sándor azzal zárja a cikkét: „nem bánom, hogy elolvastam Varga Géza könyvét, mert ... megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy mi finnugor nyelvészek jó úton járunk.”

E végkövetkeztetés elől azonban hiányzik a levezetés. Ezért nem tudható, hogy Csúcs Sándor valóságos összefüggéseket felismerve jutott-e egy megalapozott megállapításra, vagy csupán a reményeit vetíti elénk a vászonra. Ezért nem oszthatjuk az optimizmusát.


látogatók(12814, 0)	linkajánló	lapszerkesztés	kapcsolat	lapfórum	lapok ábécében	régiók	bejelentkezés			lapstílus
apróhirdetés	autó	állat	család	egészség	étkezés	film	fórum	gazdaság	hírek	humor
időjárás	ingatlan	informatika	internet	könyv	közélet	kultúra	menetrend	munka	műsor	oktatás
pénzügyek	szabadidő	szállás	szolgáltatás	szótár	társkereső	térkép	tudomány	utazás	vásárlás	zene

adatbázis	Bolyai János és Farkas	Csúcs Sándor	eredet	etimológia	finnugor elmélet	folyóirat
fórum	Götz László	helyesírás	hun nyelv	írás	jövevényszavak	Kiss Dénes
könyv	könyvtár	Marácz László	nyelv és etnikum	nyelv és írás	nyelv és kultúra	nyelvemlékek
nyelvészek	nyelvhasonlítás	nyelvrokonság	nyelvtörténet	portál	Szabédi László	szanszkrit
szavak	szerzők	szóbokor	szópárhuzam	tanulmány	Varga Géza	vita
					rokon lapok	konkurrens lapok