Linkgyűjtemény - honfoglalás.linksite.hu

A honfoglalásról mindenki tudja, vagy mindenkinek tudnia illene, hogy
az egyetlen (895-ös) bevonulásra épített finnugrista elképzelés
tudományos igényű alátámasztás hiányában, a sok ellenérv miatt
nem tartható. A "tudományos" közállapotokra mégis az jellemző, hogy
a wikipedia vonatkozó szócikke csak két elméletet sorol fel (a
finnugristát és László Gyuláét), de meg sem említi, hogy ezeken kívül,
sőt ezek előtt volt egy hagyományos álláspont is, amely szerint az
árpádi honfoglalás valójában "másodszori visszatérés". S akkor még
nem is említettük az őshonosság - írástörténeti, toponímiai és
genetikai adatokkal alátámasztható - elméletét, amely szerint a
magyarság a kőkor óta otthon van a Kárpát-medencében.

A jelen linkgyűjteményben helye van minden linknek, amelyik e
kérdéssel tudományos igényességgel foglalkozó lapra mutat, amely
megfelel az elvárható technikai, formai és tartalmi követelményeknek.

***

Veres Péter: A magyar honfoglalás klimatikai-ökológiai okai az 895-
900 évek környékén

Az ősmagyar törzsek, amelyek sztyeppei nagyállattartással
foglalkoztak, a nagy népvándorlás korában az egykori iráni és török
lovasnomádok szokásos útvonalán vándoroltak Ázsiából, -- Nyugat-
Szibéria, az Észak Kaszpi-vidék száraz sztyeppéiről -- Európába, a
Kaukázus előterébe, majd később pedig Pontusz vidéknek jobbára
inkább csak félnomadizmusra alkalmas pusztáira. Itt, a kaukázusi,
majd lebédiai, illetve etelközi szálláshelyeik közvetlen közelében, az
Al-Dunától a Kaukázusig terjedő, jelenleg a száraz sztyepphez tartozó
sávban, a klasszikus lovasnomádok addig jellegzetes, egyoldalúan
specializált gazdálkodása természeti és különböző gazdasági
tényezők hatására a 8. század közepétől kezdve jelentősen átalakult.
Ez a változás a földművelés és a letelepültség fokozott
térhódításában, valamint az állatállomány összetételének jelentékeny
módosulásában érvényesült, ami a szarvasmarhatartás előtérbe
kerülésével jellemezhető. A jövevény, keleti, belső-ázsiai
őshazájukból érkező török nyelvű nomád népeknek e gazdálkodási
forradalomként is értékelhető letelepülési folyamatát jelentős
régészeti anyag tükrözi a kelet-európai sztyeppén: Ezt a vegyes népi
összetételű s a Kazár Kaganátussal azonosított szaltovói régészeti
kultúra tükrözi, melynek fennállása a 8. század közepétől a 9–10.
század fordulójáig jól nyomon követhető. A fontos történelemi
szerepet játszó Kazár Kaganátusban végbemenő jelentős kulturális
változások a szomszédos, főleg külterjes szilaj állattartással
foglalkozó magyar törzsek specializált, klasszikus nomád életmódját
sem hagyták érintetlenül. Ismeretes, hogy a magyar nyelv bolgár-
csuvas jellegű, feltehetően a kazár nyelvből származó, honfoglalás
előtti hozzávetőleg 300-230 török jövevényszavainak egyik jelentős
rétege a gazdaság szerkezetében történt gyökeres gazdasági-
kulturális változásra utal. Ekés, mi több, öntözéses földművelésről, az
állattartás új, belterjesebb formáiról: sertés-, baromfi-, továbbá a
félnomád jellegű szarvasmarha-tenyésztésről tanúskodik ez az
jelentős gazdasági változásról tanúskodó törökös nyelvi réteg. Ezzel
kapcsolatban a honfoglaló magyarok gazdálkodásával kapcsolatos
vitában egy nem eléggé tudatosult ellentmondásra szeretném felhívni
a figyelmet, amelynek megoldása messzemenő következtetésre ad
lehetőséget a honfoglalás előtti művelődéstörténetet illetően. Egyet
kell értenünk azzal a felfogással, hogy a honfoglalás előtti
évszázadokban nyelvünkbe került – szarvasmarhatartásra,
tejgazdálkodásra, belterjesebb állattenyésztésre, valamint
földművelésre utaló – bolgár-török és kazár nyelvű átvételek
egyértelműen bizonyítják, hogy őseink gazdasági szimbiózisban éltek
a Kazár Kaganátusban élő félnomád gazdálkodást folytató
csoportokkal, amelyek csuvasos típusú nyelven beszéltek. Ezzel
kapcsolatban szokás beszélni arról, hogy a magyarok a honfoglalás
előtti évszázadokban már jól ismerték a földművelést, beleértve ebbe
akár a taligás eke használatát is, amelyre kétségtelen régészeti
nyomok utalnak, nem beszélve az ekeábrázolásokról a kelet-európai
sztyeppén. Ezzel a koncepcióval teljesen egyet lehet érteni.
Csakhogy ha nem tesszük hozzá ehhez a megállapításhoz azt, hogy a
szóban forgó esetben a félnomád életmódot folytató őseink
lovasnomád gazdálkodásán belül kimutatható interetnikus hatásra
kialakult korlátozott jellegű földműves-tevékenységről van szó, akkor
ez a nézet nemcsak teljesen félreérthető, hanem jelentős mértékben
félrevezető lesz. Ugyanis azt sugallja, amit sokan meg is fogalmaznak
gyanútlanul, hogy a magyarok nem lovasnomád népként, hanem
állítólag földműves etnikumként kerültek volna a Kárpát-medencébe.
Más szóval azt szeretném hangsúlyozni, hogy a földműves
tevékenységére utaló, jelentősnek mondható török jövevényszavaink
ugyan kétségbevonhatatlanul utalnak arra, hogy őseink vagy
legalábbis egyes csoportjaik elég jól ismerték már a különböző
növénytermesztési módokat a honfoglalás előtt, sőt akár még az
öntözéses földművelés lehetőségét sem lehet teljesen kizárni.
Egyidejűleg azonban ezek a jövevényszavak azt is elég egyértelműen
bizonyítják, hogy a bolgár-török és kazár kapcsolat előtt a magyarok
ilyen jellegű tevékenysége mégiscsak minimális lehetett. Akár azt is
fel lehet tételezni, hogy a köles termelésén kívül nem is foglalkoztak
növénytermesztéssel, azaz földműveléssel. Azért nem, mert ekkor a
magyarok nem félnomád, hanem klasszikus, vagyis egész évben
állandóan vándorló, tipikus nomád életmódot folytattak, szinte
kizárólag lótenyésztéssel és juhtartással foglalkoztak, a
szarvasmarhatartást – ami a „félnomád” lovasnomádok földműves-
tevékenységének egyik fontos velejárója – valószínűleg szinte
teljesen mellőzték. Mellesleg erre utal a honfoglalók antropológiai
arculata kialakulásának földrajzi meghatározása is az arid jellegű
Észak-Kaszpi térségében az Aral-tó és Alsó-Volga közötti száraz
terülten. Minderről nem szabadna elfelejtkezni, ha objektíve akarjuk
rekonstruálni elődeink igencsak rendhagyónak mondható
őstörténetét, és ezen belül nomád gazdálkodási rendszerükben a
földművelés és a szarvasmarhatartás időnként jelentősen változó
arányait. Ehhez a nagy fontosságú, az ősmagyar–bolgár-török
szimbiotikus jellegű együttélés kérdéséhez tartozik annak
magyarázata, hogy a lovasnomád magyarok milyen okok
következtében keresték az intenzívebb érintkezést éppen azokkal a
török csoportokkal, amelyek csuvasos és általában nem köztörök
típusú nyelven beszéltek. Lovasnomád őseink részéről ez a
különleges szelektív megválogatása az etnokulturális kapcsolatoknak
egyáltalán nem tudható be a véletlenszerűségnek, hanem tudatos
célirányos tevékenység lehetett, ami magyarázatra szorul, mivel nem
magától értetődő. Tehát a lovasnomád magyar őseink érthető módon
nem a tipikus, állandóan vándorló, szintén klasszikus nomád
életmódot folytató köztörök csoportokkal keresték a szorosabb
kulturális-gazdasági kapcsolatot, feltehetőleg velük inkább a legelő
használatáért háborúzhattak, hanem főleg a már félig már letelepült,
elég intenzív földművelést folytató félnomád bolgár-török és kazár
törzsekkel. Ezek közismerten csuvasos jellegű nyelven beszéltek, de
eltérően a köztörököktől, fejlett szarvasmarhatartásuk mellett,
viszonylag széleskörű növénytermesztési gyakorlatot is folytattak. Ezt
a „félnomadizmuson” belül viszonylag jelentős földművelési ismeretet
tükrözi nyelvünk török jövevényszórétege, amelyet máig ható
jelentőséggel elsőnek Gombocz Zoltán mutatott ki még 20. század
elején. Ezeknek a sok félreértésre alkalmat adó, csuvasos típusú
átadó nyelvet feltételező török szóátvételeknek az egyszerű, de
logikus magyarázata, hogy a dominálóan nomád állattartással
foglakozó magyaroknál egyoldalúan specializálódott gazdálkodási
módjuk miatt állandó szükséglet mutatkozott földműves termékek
beszerzésére, amit ezek a csuvasos jellegű bolgár-török vagy kazár
„félnomád” csoportok akarva-akaratlanul kénytelenek voltak
számukra biztosítani. Arról van szó, hogy ekkor, vagyis közvetlenül a
honfoglalás előtti kazár időben – legalábbis az elején – a társadalmi
munkamegosztás jelentős mértékben még etnikus jelleggel bírt. Ez
azt jelentette, hogy a magyarok harcos lovasnomád hódítóként
rátelepedtek a kelet-európai sztyeppeövezetben a földműveléssel
egyre kiterjedtebben foglalkozó bolgár-török és kazár félnomád
csoportokra, akiket mint uralkodó vezető réteg kizsákmányoltak,
elszedték terméktöbbletüket. Idővel azonban ez az etnikus
megoszlású szimbiotikus gazdasági egymásrautaltság békésebbé vált
és fokozatosan etnikai asszimilációhoz vezetett. A nagyobb presztízsű
magyar nyelvű és etnikumú lovasnomádok előbb nyelvileg, később
pedig etnikailag asszimilálták a félnomád bolgár-török és kazár
törzscsoportokat, aminek következtében náluk is elterjedt vagy
jelentősebb méreteket öltött a szarvasmarhatartás és a vele együtt
járó földművelés, illetve az erre a tevékenységre utaló idegen
eredetű jövevényszavak. Mindez azonban, tehát a földművelés is,
beleértve ebbe a taligás eke használatát vagy az öntözéses
földművelés egyes elemeit, „félnomadizmusnak” nevezett gazdasági
struktúrán belül ment végbe a sztyeppén. Sajnálatos módon a
félnomadizmus (és nomadizmus) több értelműségük miatt nem éppen
szerencsés, könnyen félreérthető tudományos terminusok. Ezzel
kapcsolatban nem szabadna elfelejteni, hogy a Kárpátoktól keletre
fekvő eurázsiai sztyeppezónában a nagyállattartó nomadizmus
bronzkor végi kialakulása óta egészen a honfoglalásig, illetve
valamivel tovább is, az ökológiai és klimatikus feltételek miatt kétezer
éven keresztül egyértelműen a lovasnomád csoportok domináltak. Az
eurázsiai sztyeppeövezet nomádjai nagyállattartásuk dominálása
ellenére azonban ismerték a földműves-tevékenységet, sőt még
ennek egyes fejlettebb formáit is, azonban csakis, mint fontos, de
továbbra is kisegítő gazdasági tevékenységet. Máskülönben nem
lettek volna pásztorkodó nomád állattartók. Más szóval, a további
félreértések elkerülése végett konstatálni kell, hogy a
sztyeppeövezetben egyértelműen nomád életmódot folytató állattartó
népek éltek a nemcsak honfoglalás idején, de előtte is, semmi esetre
sem földműves etnikumok. Mindezt tudni kell ahhoz, hogy a magyar
nyelvben kimutatott csuvasos jellegű, földművelésre és
szarvasmarhatartásra utaló szavakat, amelyeket őseink a közvetlenül
a honfoglalás előtti két évszázadban kölcsönöztek a velük nemcsak
szoros gazdasági szimbiózisban, hanem etnokulturális kapcsolatban
lévő török nyelvű csoportoktól, helyesen tudjuk interpretálni. Ne
essünk abba az egyoldalú tévedésbe, hogy ezek a kétségtelenül
földművelő tevékenységre utaló idegen nyelvi eredetű
növénytermesztésre utaló jövevényszavakat netán úgy értelmezzük,
hogy a honfoglalás idején a magyarság nem lovasnomád, ha úgy
tetszik, „félnomád” nép lett volna, hanem földműves etnikum, amely
bizonyos mértékben állattartással is foglalkozott. Hiszen egyértelműen
igazolják a korabeli arab utazók által leírtak a magyarok komplexitás
felé hajló gazdálkodásukt, amelyben azonban egyértelműen továbbra
is a félnomád állattartás dominált, volt túlsúlyban. Ez ugyanis
egyáltalán nem zárja ki bizonyos földműves tevékenységet, ahogyan
azt régebben kategorikusan, de alaptalanul feltételezték. Ám az a
hipotézis sem igaz, hogy a nagyállattartó pásztorkodó népek kivétel
nélkül mindig félnomád gazdálkodást folytattak, ahol a fölművelés is
elmaradhatalanul mindenütt jelentős szerepet játszott. „Sátraik
vannak, és együtt vonulnak a takarmánnyal, valamint a zöld
vegetációval.” – És néhány sorral lejjebb: „A magyarok (m . dzs. gh.
r) tartománya fákban és vizekben bővelkedő. Talaja nedves. [!] Sok
szántóföldjük van” – írta Ibn Ruszta.

E leghitelesebbnek tekinthető egykorú arab történeti forrás nemcsak
megerősíti azt a magyar őstörténet számára fontos
művelődéstörténeti tényt, hogy 870 körül a magyarok a
nagyállattartáson kívül már ekés földműveléssel is foglakoztak,
hanem egyúttal hitelesíti a mostani száraz sztyepp éghajlatának
korábbi csapadékosabb voltát. Ugyanakkor valószínűsíti azokat az
újabb időjárás-történeti eredményeket, amelyeket a Kaszpi-tenger
történeti korokban végbemenő vízszintingadozásának és mád adatok
alapján L. Ny. Gumiljov, N. A. Hotyinskij. E. Book stb külföldi
szakemberek állapítottak meg. Eszerint, -- az 535 körüli évek
kivételével – az eurázsiai sztyeppe egész övezetben a 4. és a 13.
század között a jelenlegi klímától jelentős mértékben eltérő,
különlegesen nedves éghajlat uralkodott, amely mind a lovasnomád
állattartásnak, mind pedig kisegítő ágazatának a földművelésnek
kedvező ökológiai feltételt biztosított az ott élő nagyállattartó
pásztorkodó népek számára.

Ez az érdekes történeti-földrajzi jelenség többek között magyarázatul
szolgál az ökológiai, vagyis a természeti feltételektől erősen függő
nagyállattartó lovasnomádok akkori rendkívüli aktivitásának, de
ugyanakkor szedenterizációra, azaz letelepülésre való törekvésüknek
is az adott korban.

A történeti szempontból, főleg a magyar honfoglalással kapcsolatban
kulcsfontosságú ökológiai körülménynek számít, hogy a nagy
népvándorlás korával egybeeső sztyeppi humid klímaperiódust a 9–
10. század fordulójától kezdve váratlanul beköszöntő mintegy
évszázadnyi erős kiszáradási időszak szakította meg. Az addig
kedvező ökológiai feltételek megromlása jelentősen éreztette hatását
a kelet-európai sztyeppén és közvetlen környékén élő minden nép
életében. Nem tarthatjuk csupán véletlennek azt a jelenséget, hogy
éppen az aszály kezdetén, azaz a 9. század végén néptelenedtek el a
Dnyeper folyó menti ligetes sztyeppén a szlávság állandó telephelyei.

Hasonló jelenség játszódott le ezzel párhuzamosan a délebbre lakó
más keleti szláv csoportjainál is. Sőt mi több ezzel egyidejűleg szűnt
meg az élet a sztyeppén, Don- és Donyec-medence földműves
falvaiban, tűnt el váratlanul és teljes egészében a földműves jellegű
szaltovói régészeti műveltség annak ellenére, hogy maga a vele
azonosított Kazár Kaganátus -- érdekes módon -- csak jóval később
omlott össze véglegesen. Véleményünk szerint feltehetőleg az sem
véletlen, hogy éppen ugyanekkor, vagyis 895-896 körül hagyták el
hirtelen Etelközt és vándoroltak nyugatabbra, a Kárpát-medencébe
őseink, a magyar törzsek is Árpád vezetésével. Tehát a kelet-európai
sztyeppe szinte egész területére kiterjedő, annak különböző nyelvein
beszélő népeit egyaránt érintő, a földművelés megszűnésével járó
egységes elnéptelenedési folyamatnak vagyunk tanúi.

Ezt az elnéptelenedési folyamatot pedig nem lehet megnyugtató
módon csupáncsak egyetlenegy történeti tényezővel, szintén a 9.
század végén megjelenő nyugati besenyő csoportok pusztításával
magyarázni, ami hagyományos értelmezési elvnek számított csaknem
száz éven keresztül az hazai őstörténeti szakirodalomban.

Kibontakozásában figyelembe kell venni az említett időjárásromlás
determináló hatását is a sztyeppe ökológiájára, hiszen ez
voltaképpen globális jellegű volt. Még kínaiakat és az ujgurokat
hasonlóképpen érintette, akárcsak a vikingeket, akik ekkor
akadálytalanul el tudtak hajózni egészen Észak-Amerikáig, sőt még a
majákat is a Yukatán félszigeten.

A magyar honfoglalás hagyományos egyoldalú feltevésnek abesenyő
támadás hipotlzisének több fontos tény is ellentmond, amit sokáig
nem vettek figyelembe a kutatók. A besenyők szálláshelyeinek
elhelyezkedésével foglalkozó régészeti kutatás újabb eredménye
ugyanis teljesen módosítja eddigi történelmi elképzelésünket a kelet-
európai sztyeppe 10. századi népességéről.

Közel egykorú írásos források alapján szokás volt a besenyők
szállásterületeit általában a Dnyeper környékére helyezni.
Bíborbanszületett Konstantinosz bizánci császár 955-ból való híres
közlésére és bizonyos helynévanyag-maradványokra támaszkodva e
folyótól nyugatra és keletre egyaránt négy-négy besenyő törzset
lokalizáltak a kutatók. Csakhogy ettől a régebbi széles körben
elterjedt véleménytől eltérő feltevésre jogosít a besenyők és velük
rokon uz törzsek sírjainak – V.Sz. Fjodorov-Davidov orosz régész által
feltárt – főkörzete, amely a várakozásokkal ellentétben nem az
Etelköz feltételezett vidékén, hanem jóval keletebbre, a Volga mentén
rajzolódik ki.

Ezenkívül a besenyők feltételezhető romboló tevékenységéről csak
csekély számú lelet tanúskodik egyértelműen. A feltételezett, de nem
bizonyított besenyő pusztítás kérdésében fontosnak látszik továbbá a
Kazár Kaganátussal kapcsolatos következő, jelentősnek mondható
időrendi ellentmondás is: az egykori Kelet-Európa e legjelentősebb
államalakulata különös módon éppenséggel nem a besenyők
megjelenése idején, hanem jóval később, csak 965-ben bomlott fel
politikailag véglegesen. Sőt, akkor sem a besenyők támadása miatt,
hanem főként az erdőövezetből délre hajózó vikingek által
megszervezett keleti szlávok csapásai következtében.

Ennek ellenére azonban a politetnikus, de dominánsan török nyelvű
Kaganátus és a fennhatósága alá tartozó különböző, de főleg török
népek földműves jellegű szaltovói régészeti együttese különös módon
már két emberöltővel korábban, nevezetesen a 9–10. század
fordulóján tűnt el, méghozzá egészen váratlanul. Vagyis mindezek a
jelentős események a szárazság beköszöntésével egy időben
történtek, amikor a normann (viking) támadások érezhető módon
fokozódtak északon is, Izland és Grönland benépesült, amikor
egészen Amerikáig el tudtak hajózni.

Tehát a Fekete-tenger melléki, azaz a pontuszi sztyeppe
állattenyésztő nomádjait és letelepült, többek között törökségi,
pásztorokból letelepültté váló csoportjait természeti csapás éri: az
állatállományt is veszélyeztető, de főleg a földművelésre végzetes,
hosszan tartó aszály sújtotta a 9. század végétől, éppen az egyes
nomád besenyő csoportok délkelet-európai megjelenésének idejétől
kezdve. A szárazság következtében az adott területen a mostoha
természeti körülményekhez könnyebben alkalmazkodó lovasnomád
állattartás előtérbe nyomulásával s ezzel párhuzamosan a
földművelés megszűnésével eleve számolni kell.

Ez a jelenség a félnomád népek esetében elég gyakori. A félig vagy
már teljesen letelepült népcsoportok megélhetésük biztosítása végett
ilyenkor vagy kénytelenek életmódjukban adaptálódni, alkalmazkodni
a jelentősen megváltozott földrajzi körülményekhez, vagy pedig a
természeti csapás által kevésbé érintett vidékre kell vándorolniuk,
ahol megszokott életmódjukat tovább tudják folytathatni. A Kazár
Kaganátushoz kapcsolódó régészeti leletek és írott források jelentős
időbeli eltérését és az ebből fakadó látszólagos ellentmondást
mindenekelőtt a 10. századi aszályhullám következtében, környezeti
katasztrófa hatásával, nevezetesen a kelet-európai száraz sztyeppe
kialakulásával, illetve az ahhoz alkalmazkodó kényszerű
életmódváltozással lehet feloldani. Mindez természetesen továbbra
sem zárja ki egyes besenyőcsoportok támadását, bizonyos
pusztításának lehetőségét, bár determináló hatását nagyon is
kérdésessé teszi a magyarok megjelenésében a Kárpát-
medencében.

Mivel a magyar honfoglalás 895-96 körüli időben zajlott le, amit az
ekkor bekövetkezett napfogyatkozás segítségével sikerült objektívan
rekonstruálni, az előbb említett ökológiai körülmények
figyelembevételével megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy a
magyarok megjelenését a Kárpát-medencében kapcsolatba hozzuk a
népvándorlás korával egybeeső sztyeppei nedves időjárás-periódust
a 9. század végén megszakító kiszáradással. Az ekés földműveléssel,
de egyidejűleg jelentős állattartással is foglalkozó félnomád magyar
törzsek etelközi szálláshelyén a beköszöntő szárazság a szomszédos
Kazár Kaganátushoz hasonló folyamatot indított el. A szóban forgó
aszály a magyarok addigi földművelését nemcsak megnehezítette,
hanem teljesen lehetetlenné tette. Ennek következtében érthető
módon megint a szárazsághoz jobban alkalmazkodó specializált
lovasnomád állattartás különös jelentőségűvé vált őseinknél.
Szerintünk mindenekelőtt ez az ökológiai jellegű körülmény tette
lehetővé, sőt szükségessé a honfoglalás gyors és sikeres
végrehajtását a 895–896 körüli években. Ugyanakkor így válik
érthetővé, hogy a magyarság sok esetben, mint jellegzetes klasszikus
lovasnomád nép jelenik meg az egykorú írott forrásokban, annak
ellenére, hogy egyes csoportjai ezen az életmódon valóban már rég
túlléphettek, mégpedig csuvas típusú török nyelvet beszélő félnomád
bolgár és kazár csoportok hatására1, amelyekkel pásztorkodó őseink
sokáig szoros gazdasági szimbiózisban éltek, akiket mint lovasnomád
uralkodó réteg idővel, sikeresen nyelvileg és etnikailag is magukhoz
asszimiláltak. A teljesen váratlanul fellépő száraz időjárás
következtében természetesen nemcsak a magyarok meglévő
földművelési ága ment teljesen tönkre; hanem mivel dominánsan
állattartó nomádok lévén, fő gazdagsági forrásukat, gazdagságukat
jelző állatállományukat még inkább nagy veszély, sőt katasztrófa
fenyegette. Véleményünk szerint feltehetően ezt a tragikus helyzetet
– az állatok pusztulását és ezzel kapcsolatban a ragadozó madarak
elmaradhatatlan megjelenését – tükrözi egyik legrégebbi krónikánk, a
Gesta Hungarorum, a honfoglalás okairól szóló különös
magyarázatával, amelyet régebben általában a besenyők támadás
szimbolikus magyarázatának vagy középkori toposznak tartottak a
hazai szakemberek. Az említett fontos történelmi forrás szerint a
magyarok „egy tartományba értek, ahol számtalan sast láttak, s itt e
sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a
fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították. Az
Isten ugyanis azt akarta, hogy gyorsabban szálljanak alá
Magyarországra. Innen a hegyeken három hét alatt keltek át, s
elérkeztek Magyarország végeire, tudniillik Erdélybe, az említett
népek akarata ellenére.”

Az elmondottak elemzése alapján úgy véljük, hogy Kárpátoktól
keletre fekvő Etelközben a magyaroknak a természeti környezet
változására érzékeny félnomád, de már egyre inkább összetett
gazdálkodás felé fejlődő komplex életmódja – a 9. század végén
beköszöntő kedvezőtlen klímaromlás hatására – a többi sztyeppei
néphez hasonlóan jelentős válságba került. Ebben rendkívüli
szerepet játszott, hogy szállásterületük a félnomád életmódra sem
volt többé alkalmas az egyre inkább kiszáradó sztyeppén. A magyar
törzsek megszokott félnomád életmódjuk természeti és gazdasági
feltételeinek hirtelen megszűnése miatt, talán még katonapolitikai
okok következtében is, további sorsukat meghatározó életbe vágóan
fontos kérdést jelentő döntés elé kerültek. Szorongatott helyzetükben
zsniális módon az eurázsiai sztyeppe nyugati szélére, a közvetlen
közelében fekvő Kárpát-medencébe való átvándorlást, vagyis
valóban a legkedvezőbb lehetőséget – választották, amely
megmentette őket a későbbi megsemmisüléstől, ami a sztyeppén
maradt népeket teljesen tönkre tette. A Kárpát-medencét ugyanis az
eurázsiai sztyeppe nyugati vége, a hegyek miatt különleges földrajzi
fekvése és ebből fakadó sajátos éghajlati viszonyai miatt az említett
katasztrofális kiszáradás kevésbé sújtotta. Ennek következtében az
aszály előtti Pontusz-vidékhez több tekintetben mégis nagyban
hasonló, az összetett, földműves-állattartó gazdálkodásra többé
kevésbé továbbra is alkalmas terület maradt. Teljesen nem lehet
kizárni, hogy a félnomád gazdálkodást folytató magyaroknak az
Atlanti-óceán kedvező klimatikus hatásának kitett, a Fekete-tengeri
sztyeppnél sokkal optimálisabb vízrajzú és változatosabb felszínű, sőt
jobb stratégiai fekvésű területre való átköltözésében szerepet
kaphattak a szintén nyugatra, csapadékosabb vidék felé nyomuló
besenyők egyes támadó csoportjai is. Ezt az ösztönzést annak
ellenére fenntarthatjuk, hogy Etelközben a besenyők megjelenésének
ideje kérdéses, továbbá Bíborbanszületett Konsztantinosz sokat
vitatott közlései a magyar–besenyő háborúk időpontjáról nagyon is
ellentmondásosak, a besenyők szerepe pedig a magyar krónikákban
és népünk hagyományban egyaránt ismeretlen. Magától értetődik
ugyanis, hogy szárazság idején nemcsak a félnomád, hanem a
klasszikus nomád népek is a jobb természeti adottságú sztyeppe-
övezet szélére való kitelepedést szokták választani. 896 körül a
magyar honfoglalást bizonyos besenyő csoportok támadásai
elősegíthették, de lényegében aligha voltak elsődleges okozói,
ahogyan azt régebben hagyományosan általában feltételezték e
kérdés neves hazai kutatói. Ezt a népünk történetében máig
meghatározó jelentőségű sorsdöntő eseményt inkább addigi
sztyeppei szálláshelyük globális éghajlatromlásnak az ökológiai
helyzetre gyakorolt alapvető megváltozásával lehet magyarázni.
Feltétlenül figyelembe kell venni ebben az életmódváltás szerepét,
jobban mondva az ebből fakadó kényszerhez való alkalmazkodás
váltotta ki az elkerülhetetlen adaptációs nyomás következtében.

895-900 évek körül a Kazár Kaganátus török népeivel, illetve az
iráni nyelven beszélő alánokkal, a későbbi jászok és kaukázusi
oszétok közeli rokonaival ellentétben – a magyar törzsek nem a
megváltozott természeti viszonyokhoz alkalmazkodtak a sztyeppén
fekvő Etelközben, hanem egyre összetettebbé váló gazdasági
szerkezetüket sikeresen megőrizve – amely azonban nem lépte túl a
félnomadizmust – elhagyták eddigi megszokott szállásterületüket. A
nem messze fekvő, szomszédos Kárpát-medencébe, az eurázsiai
sztyeppeövezet nyugati szélére történő, déli szomszédjaik számára
váratlan vándorlásukban feltehetően döntő szerepet játszott az a
szerencsés földrajzi körülmény, hogy ez a terület Etelköz közvetlen
közelében helyezkedett el. Kedvező természeti tulajdonságait őseink
korábbi portyázó hadjárataikból már előzőleg jól ismerték, legalábbis
863 óta. Magyarán a szomszédos Közép-Duna-medence, az egyetlen
számba vehető, olyan számukra kedvező ökológiai tulajdonságokkal
rendelkező közeli tájegységnek számított, ahol a magyarság
megszokott életmódját, régebben meggyökeresedett gazdasági
rendszerét még tovább folytathatta. Máskülönben éppen ez tette
lehetővé azt is, hogy e tájon a harcos lovasnomád életmódot folytató
magyarság nyelvileg asszimilálni tudta a különböző nyelvű helyi
etnikumokat, kevéssel később, pedig teljes egészében letelepült,
fokozatosan teljes egészében földműves néppé vált, amelynél
azonban az állattartás, következésképpen a húsfogyasztás továbbra
is igencsak jelentős szerepet játszott. További lényeges körülmény,
hogy népünk honfoglalásával egyidejűleg érte el a Kárpát-medencét
a kora középkori agrárforradalom is, amely sok újítást hozott, de a
növényi fehérjék fokozott fogyasztása azonban nagy mértékben
tönkre tette őseink honfoglalásig még kitűnő fogazatát.

Feltételezésünk helyességét igazolni látszik, hogy míg az eurázsiai
sztyeppe időleges kiszáradásának idején, a 10. században, amikor a
Kazár Kaganátus végleg felbomlott, a sztyeppei virágzó földművelés
Kelet-Európától egészen Belső-Ázsiáig bezárólag egyaránt válságba
került, addig a magyarok a kedvező természeti adottságú Kárpát-
medence meghódítása után azonnal tervszerű és nagyszabású,
sikeres hadjáratsorozatot tudtak szervezni Nyugat-Európa felé,
Spanyolföldig bezárólag. Ezzel párhuzamosan belső, társadalmi-
gazdasági fejlődésükben megerősödve, a 10–11. század fordulójára
a szomszéd indoeurópai nyelveken beszélő népekkel egy időben
kialakították a maguk szilárd társadalmi szervezetét, az új távlatokat
nyújtó feudális jellegű államiságot, a Magyar Királyságot, amely
minden viszontagság ellenére csaknem egy évezreden keresztül
biztosította a magyar etnikum egységét, és megteremtette a modern
nemzet kialakulásának későbbi alapfeltételeit is. Ebben nem utolsó
sorban szerepet játszott éppenséggel az, hogy a magyar honfoglaló
eleink előzőleg hosszú időn keresztül a világtörténelmi jelentőségű
lovasnomád életmódot folytatták amely a. Ennek következtében a
honfoglalás után, minden nehézség nélkül meg tudták szervezni, mi
több, egységes és központosított államszervezetbe kapcsolni a
Kárpát-medencében élő különböző nyelven beszélő népességet is.
Koncepciónk valószínűségét a magyar honfoglalást determináló
ökológiai okokról alátámasztja a Balaton 1500 éves időt átfogó
vízszint ingadozásának vizsgálata is, amely egyértelműen igazolja a
„magyar tenger” teljes kiszáradását, tőzegmocsárrá válását éppen a
10. század folyamán.***

Mindent összevetve, a néprajztudomány szemszögéből úgy látjuk,
hogy a magyar nép honfoglalás kori történetében nem szabad
felváltani a földművelés elterjedésének kérdését a nyelvi asszimiláció
problematikájával, bár nemegyszer éppen ez történik. A máskülönben
kitűnő kutatóink sokszor nem veszik észre, hogy a magyar nyelv
viszonylag gyors elterjedése a Kárpát-medencében élő népek között
895 körüli honfoglalás után, vagyis a helyi etnikumok nyelvi és etnikai
asszimilációja nem azért ment végbe, mert a magyaroknál a
földművelés jelentősebb arányú lett volna, mint a nomád állattartás,
hanem éppenséggel fordítva történt. A magyaroknak éppen azért
sikerült nagymértékben és viszonylag gyorsan asszimilálni a Kárpát-
medence különböző etnikumait, és elfoglalni szinte az egész földrajzi
térségét, mert őseink a honfoglaláskor dominálóan állattenyésztők,
lovasnomád életmódot folytató nagyállattartók voltak. A pásztorkodó
nagyállattartók ugyanis gyorsan meg tudják szervezni a leigázott és
hódoltatott népek adószolgáltatását, amelyre nekik életbevágóan
szükségük is volt, hiszen a nomádok állandóan hiányt szenvednek a
mezőgazdasági termékekben. Máskülönben köztudomású, hogy a
Kínai Birodalom egységét a széthullás ellen éppenséggel a
lovasnomád hun és mongol, majd mandzsu hódítók biztosították
évszázadokon keresztül. Közép-Ázsiában is a török nomádok törzsek
viszonylag gyorsan asszimilálták a helyi iráni nyelvű földműves
népességeket, amikor ott viszonylag későn, azaz a nagy
népvándorlás korában keletre fekvő őshazájukból megjelentek.
Hasonló helyzet Perzsia iranizációját és Közel-Kelet arabizációját,
Bizánc turkizációját illetően is. Észak Indiában szintén ilyen
asszimilációs folyamat játszódott le az indoiráni törzsek betöréseke
után.

Cáfolhatatlan történelmi tény, hogy is előzőleg, azaz a
honfoglalás előtt a sztyeppeövezet harcos nomád népei között
magyarok sikeresen megállták a helyüket őseink. Sem a korai
nomádok korában az iráni, sem később, a nagy népvándorlás idején
a török csoportoknak nem sikerült őket sem nyelvileg sem etnikailag
asszimilálni. Sőt éppenséggel fordítva történt, amire eddig nem figyelt
fel őstörténti kutatásunk. Egyes iráni, majd kazár és bolgár-török
félnomád csoportokat éppenséggel a harcos lovasnomád életmódot
folytató őseink igáztak le, illetve olvasztottak be etnikumúkba.
Magyarán a Kárpát-medencében a honfoglalás után viszonylag
gyorsan lezajlott nyelvi asszimiláció – mint sikeres modell – már
előzőleg Etelközben Lebédiában, sőt a Kaukázus előterében, vagyis
a Kazár Kaganátus területén, majd annak környékén szinte
folyamatosan működött, akárcsak a Észak-Kaszpi arid régióban. Ez a
helyzet azonban egyáltalán nem volt olyan egyedülálló jelenség a
világtörténelem folyamán, amint azt egyes, enyhén szólva a
kérdésben eléggé járatlan, a magyar őstörténetet pedig csak nagyon
felületesen ismerő nyugati tudósok gondolják, mint például L.L.
Cavalli-Sforza amerikai genetikus a Genetikai átjáró című
máskülönben érdekes és fontos művében.*** Hasonló asszimilációs
folyamatot figyelhetünk meg a nagy népvándorlástól kezdve Közép-
Ázsiában, ahol a számbelileg kisebbségben lévő lovasnomád
törökségnek sikerült viszonylag rövid idő alatt nyelvileg asszimilálni –
a szunnita tadzsikok kivételével – az ott élő összes őshonosnak
számító, letelepült, földműveléssel aktívan foglalkozó iráni etnikumú
csoportot. Ugyanez a folyamat ment végbe az Észak-Kaukázus
középső részén, ahol az oszétok iráni eredetű alán nyelvű
lovasnomád elődei nyelvileg asszimilálták a helyi letelepült kaukázusi
etnikai szubsztrátumot, akiktől viszont átvették nemcsak azok
mezőgazdasági termelésre vonatkozó terminológiai rendszerét – a
köles kivételével –, hanem azok sajátos kaukázusi antropológiai és
genetikai típusát, a szomszédos észak-kaukázusi népekkel azonos
népzenéjét és ezzel kapcsolatosan az őshonos népesség folklórjából
a Nárt-eposzt is. Tipológiailag hasonló folyamat zajlott le a mai
Törökország anatóliai részén (a Van-tó környéki keresztény örmény
őshonos lakosság kivételével) a szeldzsuk, majd az oszmán hódítás
idején, vagy a törökkel nyelvrokon jövevény nomád azeriek földjén a
11. századot követő időben. Ugyanilyen módon kerültek nyelvi
fölényben Iránban a perzsák lovasnomád elődei, jóllehet számbelileg
kisebbséget alkottak ottani honfoglalásuk idején az földműves
őslakossággal szemben. Mindennek következtében jelenlegi perzsák
és magyarok recens genetikai anyagának a Czeizel Endre által
összehasonlítása a Magyarság genetikája című monográfiában
sajnos komoly módszertani problémákat vett fel.

Eddig bevett szokás, sőt nagy divat volt az etelközi és honfoglaló
magyarok kétnyelvűségéről is beszélni. Nem kizárt, hogy egyes
csoportjaik vagy társadalmi rétegei valóban ilyenek lehettek.
Ugyanakkor azonban nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az arid
területről származó klasszikus lovasnomád magyarok
hatótávolságában lévő, földműveléssel is foglalkozó kazár, illetve
bolgár-török félnomád csoportok előbb-utóbb a gazdasági szimbiózis
keretében mégis kénytelenek voltak áttérni a kétnyelvűségre, majd
ezen keresztül etnikailag is asszimilálódtak éppenséggel a
magyarokhoz. Eközben őseinknek átadták sajátos, letelepülő-félben
lévő félnomád kulturális-gazdasági típusukat, amelyre jellemző volt a
szarvasmarhatartással együtt járó bizonyos földművelés, beleértve
ebbe ennek fejlettebb ekés vagy öntözéses változatát is. Mindezek
figyelembevételével úgy véljük, hogy nincs semmi szükség tudásunk
jelenlegi szintjén megváltoztatni a honfoglalás eddig jól bizonyított
895 körüli időpontját. Még kevésbé lehet kétségbe vonni Árpád
népének magyar nyelvét és etnikumát, ahogyan ezt egyesek régóta
szívósan, de lényegében minden meggyőző tudományos bizonyító
anyag nélkül erőltetik a hazai közvéleményre, amely természetesen
megzavarodva reagál ezekre a megalapozatlan, egymással is
ellentmondásban lévő hipotézisekre. Köztudott, hogy az autentikus
kultúrát csupáncsak a népesség egy tizede képes befogadni és
felfogni.

A honfoglaló magyarság számarányáról eltérő tudományos
hipotézisek léteznek őstörténet kutatásunkban. Ezzel kapcsoltban
azonban érdemes figyelembe venni, hogy a magyar nép nem
közvetlenül a honfoglalás előtt alakult ki a törzsi vezetők
vérszerződése következtében, ahogyan módszertanilag teljesen
hibásan Bakay Kornél feltételezi Deér József teljesen félreértett
koncepciója nyomán. Ezzel kapcsolatban szeretnénk ismételten
felhívni a figyelmet a további félreértések elkerülése végett, hogy az
ősmagyar etnikum lovasnomadizmus kialakulásával párhuzamosan
jött létre, amelynek egyik, de lehet, hogy éppenséggel egyetlen
kezdeményezője lehetettek eleink. A honfoglalás után magyarok
igencsak mozgékony lovasnomád vagy félnomád életmódja
következtében nyelvjárásaik továbbra is állandóan intenzíven
érintkeztek egymással, ami miatt nem következett be nyelvünkben,
olyanfajta differenciálódási folyamat, amely megakadályozta volna
őket, hogy a honfoglalás után nyelvük a helyi lakosság idiómáival
szemben dominánssá váljék. A történeti összehasonlító kutatásokból
jól tudjuk, hogy a nyelvi dominancia nem feltétlenül függ össze a
beszélők számával. A létszámmánál sokkal fontosabb az uralkodó elit
réteg dominancia-hatása, ami a Kárpát-medence meghódítására
érkező létszámában aligha óriási fölényben lévő, de az biztos, hogy
igencsak jól szervezett katonai hódításban felettébb jártas,
társadalmilag erősen rétegzett harcos lovasnomád magyar etnikumot
feltételez. A honfoglaló magyarok esetében a nyelvi, később pedig az
etnikai dominanciának a kialakulásában feltétlenül kulcsfontosságú
szerepet játszott eleink pásztorkodó életmódja, amelyben a
nagyállattartás döntő tényező volt, jóllehet akkor már kétségen kívül
jelentős földművelési tapasztalatokkal is rendelkeztek. Mint már
előzőleg említettük, az idegenekkel való cserekapcsolatokban a
magyar lovasnomád állattenyésztők mindig is előnyben, sőt
jelentősnek mondható főlényben voltak a földművessel foglakozókkal
és még a félnomád csoportokkal szemben is, ami végül a sztyeppei
társadalmi tagolódás adott rendszerében csaknem permanens
módon magyarok politikai dominanciájához és ezzel járó
asszimilációs sikereihez vezetett nemcsak a honfoglalás előtt,
hanem még inkább utána. Ezzel kapcsolatban azonban nem szabad
szem elől téveszteni a következő etnológiai tételt. Az eltérő nyelven
beszélő, de szerves gazdasági szimbiózisban szorosan egymás
szomszédságban élő népcsoportok között mindig az az etnikum
asszimilálja sikeresen nyelvileg, majd pedig etnikailag a másikat,
amelynek vertikális társadalmi struktúrája optimális módon megfelelő
helyet biztosít a társadalmi integrálódás során az idegenek számára a
harmonikus szociális beilleszkedés számára.

Végezetül megemlítem: számomra megtisztelő, hogy Hoffmann
Tamás, Balassa Iván, Matolcsi János, Bökönyi Sándor és László
Gyula, átvette az általam kifejtett nézetet a honfoglaló magyarság
lovasnomád életmódját jellemezve. Csorba Csaba és mások pedig a
magyarok igencsak etnogenezist illetően, amiben a lovas
nomadizmusuk konvergens, azaz önálló kialakításával áll szoros
kapcsolatban, amellyel azonban jelentős hatást gyakoroltak a
szomszédos más nyelven beszélő csoportokra is. Az általam
kidolgozott koherens koncepció szerint, amikor egy félnomád, vagyis
félig már letelepült, de egyes részeiben még nomadizáló nép
valamilyen okból, egyebek között ökológiai katasztrófa hatására
szállásterületet változtat, akkor érthető módon jobban előtérbe
kerülnek életmódjának tisztán nomád vonásai. Ezt a felfogást már
régebben a honfoglaló magyarok félnomád etnikumának etelközi
szállásterületét elhagyásra késztető 9. század végén kezdődő főleg a
sztyeppeövezetben és környékén beköszöntő szárazsági hullámmal
kapcsolatban fejtettem ki. Ez a klímaromlás a Kazár Kaganátussal
azonosított szaltovo-majacki régészeti kultúra váratlan megszűnését
vonta magával a sztyeppeövezetben, amelynek déli részén éltek
félnomád életmódot folytató magyar törzsek. A katasztrofális aszály
tönkretette a híres Kaganátus virágzó földművelését csakúgy, mint a
szomszédos ligetes sztyeppén élő földműves szlávok falvait. Végül is
nem a besenyők feltételezett támadása, hanem ez az ökológiai
hatásra kialakult adaptációs problémákkal járó gazdasági
szükségszerűség késztette őseinket arra, hogy a globális jellegű
klímaváltozás következtében elhagyják etelközi szállásterületüket, s a
közelben fekvő, de kedvezőbb természeti feltétellel rendelkező
Kárpát-medencébe, a sztyeppeövezet nyugati végére költözzenek
895-900 körüli években. Ahol később a koraközépkori
mezőgazdasági forradalom hatására félnomád életmódjukat
fokozatosan feladva végleg letelepüljenek, állattartó-földműves
néppé váljanak, amely több mint egy évezreden keresztül
kiemelkedő szerepet játszott Európa közepén. Úgy gondolom
azonban, hogy a tudományos tisztességgel együtt jár a korrekt
hivatkozás is, ami mások tudományos eredményeinek elfogultság
nélküli, becsületes elismerését jelenti a tudományos prioritásért
folytatott örök versenyfutásban. Ennek az előbb felsorolt tudósok
közül csupáncsak a több mint egy évtizede elhunyt László Gyula
professzor tett eleget.


látogatók(13379, 0)	linkajánló	lapszerkesztés	kapcsolat	lapfórum	lapok ábécében	régiók	bejelentkezés			lapstílus
apróhirdetés	autó	állat	család	egészség	étkezés	film	fórum	gazdaság	hírek	humor
időjárás	ingatlan	informatika	internet	könyv	közélet	kultúra	menetrend	munka	műsor	oktatás
pénzügyek	szabadidő	szállás	szolgáltatás	szótár	társkereső	térkép	tudomány	utazás	vásárlás	zene

A honfoglalók könyvtárai	berendezkedés	előzmények	eseménytörténet
etnikuma	ezeréves alkotmány	harcművészet	honfoglalás és Európa
honfoglalás	honfoglaló törzsek	jelkincs	könyvek a honfoglalásról
kutatástörténet	kútfők	nyelv	öltözet
személyiségek	tárgyak	vallás	vérszerződés
visszatérés	vita	rokon lapok	konkurrens lapok